A kísértetházas történettel kezdődött minden, majd egy elmegyógyintézetben történtek igencsak fura dolgok az American Horror Story keretein belül. Tavaly az első két évadhoz képest egy könnyedebb témával készültek a rendezők és az írok, a boszorkányok nem is zsebeltek be akkora sikert, mint amekkorára a készítők gondoltak. A témával nem is volt baj: a Coven minden kreatív ötlete ellenére nem állt össze boszorkáival egy kerek egésszé, és annak ellenére is elhagyta magát, hogy többször az évad legjobb epizódjait sikerült felmutatnia. Idén sikerül ezt a csorbát kiküszöbölni a torzszülöttekkel?

David Fincher ötvenkét éves, és köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében. Valószínűleg én is így érezném magam, ha egymás után rendeztem volna annyi kiváló filmet, mint amennyit ez az ember az elmúlt tizenkilenc évben. Kezdeti zsenialitása néhol kikezdhetetlen profizmussá lépett vissza, de az általa megütött szintért mások ölni tudnának. Mindegy, hogy hozott anyagból vagy saját ötletből dolgozik, Fincher a maximumot és az összetéveszthetetlen védjegyeit teszi bele a projektbe: a Holtodiglan is az életmű összetéveszthetetlen ékköveként tündököl.

Ha nem lett volna nyilvánvaló mindenki számra, hogy Michael Bay rátette mocskos kis mancsait a Tini nindzsa teknőcök történetére, akkor sem tagadhatná le a film, hogy a „nagy öreg” stílusjegyei intravénásan lettek a produkcióba pumpálva, és ettől a mozivászon – rajta a szteroidos teknősökkel – gyakorlatilag felrobban. A hatalmas visszatérés pénzügyileg biztosan jó ötlet volt, mi meg szívjuk csak a bal alsó hetes tömött fogunkat.

Folytatás és még vicces is? Igazán ritka párosítás a kortárs filmművészetben, hát még a buddy cop-filmek között. 2012 egyik érdekes meglepetése, a 21 Jump Street idén visszatért, és szerencsére a filmen dolgozó rendezőpáros is tudta, hogyan kell szintet lépni, hogy ne aludjunk be a vászon előtt a már sokszor látott poénoktól, helyzetektől.

Az utóbbi években inkább producerkedéssel és írással foglalkozó Luc Besson idén egy drogos kis kalandot küldött a mozivásznakra, hogy némiképp javítson nem túl fényesen álló renoméján. Szükség is volt végre egy pörgős akcióra a rendezőtől, ugyanis a közelmúltban inkább lagymatag gyermekmesékkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Felkarolta Scarlett Johanssont, szervált némi drogféleséget, és egy olyan elborult ötletre húzta fel a filmjét, ami vagy nagyon bejön neked, kedves olvasó, vagy már az első pár perc után agyfaszt fogsz diagnosztizálni magadnál.

Vasember jött és ment, Thor testvérharcot vívott, majd gonosz elfekkel sötétkedett, Amerika kapitány csúnya nácikkal majd az ügynökség belső emberével küzdött meg. Nem unalmasak még a jól bejáratott sorozatok? Pont annyira, hogy idén frissnek hasson, és jó nagyot robbanhasson egy öttagú suttyócsapat űrkalandja, akiknek a kezében a Galaxis, és jó lenne azt nem pusztulni hagyni.

”Hol volt, hol nem volt, régi nóta száll.” Sokak számára ismerősen csenghet az iménti dalszöveg, amit a Disney-féle mesében hallhattunk, mely alatt Belle és a Szörnyeteg idillien keringőzik, és a szerelem szárnyai szárba szökkenni látszanak. „Volt két idegen, aki hirtelen egymásra talált.” Talán még Disney-fronton is az ő szerelmük az egyik legcsodálatosabb, legnagyobb ívben kibontakozó románc, mely felolvaszt jégszívet, megtör mindenféle ősi átkot.