Az utóbbi években inkább producerkedéssel és írással foglalkozó Luc Besson idén egy drogos kis kalandot küldött a mozivásznakra, hogy némiképp javítson nem túl fényesen álló renoméján. Szükség is volt végre egy pörgős akcióra a rendezőtől, ugyanis a közelmúltban inkább lagymatag gyermekmesékkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Felkarolta Scarlett Johanssont, szervált némi drogféleséget, és egy olyan elborult ötletre húzta fel a filmjét, ami vagy nagyon bejön neked, kedves olvasó, vagy már az első pár perc után agyfaszt fogsz diagnosztizálni magadnál.

Lucy egy buta szőkeség: a rendkívül furán indító film elején a nő viselkedése és beszédstílusa alapján azonnal egyértelművé válik, hogy őt bizony nem az eszéért fogjuk szeretni. Marad a két szép szem, mellek és fenék. Ezeknek a kardinális kérdéseknek a letisztázásával párhuzamosan mintha egyszerre néznénk természetfilmet is – a drága narrátor evolúcióról, agykapacitásunk kihasználásáról beszél. Mi – nézők – pedig már most zavarba jövünk. Nem úgy volt, hogy Luc Besson elénk tol valami alibi-akciófilmet és töröljük szemünket, szánkat?

A történet folytatásában drága szőkeségünknek drogot varrnak a hasába, hogy élő futárként a nagybetűs VALAHOVA városába szállítsa, és tegyen jó szolgálatot a feketepiacnak. A probléma ott kezdődik, hogy az önkívületi állapotok, és utazgatás után hősnőnket elkezdik alhasi tájékon bántalmazni, majd a csodadrognak keresztelt kék cucc elkezd felszívódni a hölgyben. Ez probléma: ránk nézve is, és a filmben antagonistákat játszó rosszarcúakra nézve is. Lucy és az agya is finoman szólva felpörög, majd szekvenciánként egyre nagyobb százalékokat ugorva kihasználja agykapacitásának teljes egészét, amitől egyfajta szupernővé avanzsál.

Ha erre a felvetésre nem nyalja meg mind a tíz ujját a kedves moziba vágyakozó néző, akkor hagyja is a francba Besson legújabb moziját. A Lucy egyrészről eszméletlen tempón pörög, a játékidő egy percét sem unjuk el, ám néha olyan szinten lemegy alfába, és játszik nyílt lapokkal, hogy még saját kategóriájában is egészen buta tud lenni. Ez a kettősség egyenes úton fog egyeseknek heveny fejfájást okozni, mások viszont kikerekedett szemmel nézik majd a vásznat, és szippantják magukba azt a drogot, amit a film intravénásan adagol az emberbe.

A Lucy pontosan azért szórakoztató, mert a filmben szereplő áltudományos teóriák mellett az eredetileg akciófilmre jegyet váltott nézőket sem ringatja álomba. Azért fontos ezt a teória-kérdést tisztázni, mert agyunk jelenlegi kihasználtságára vonatkozóan vannak csak ismereteink, ezen túlmenően még a tudomány emberei sem képesek tényekkel szolgálni. Ez egyfajta elszakadást kér a nézőtől, Besson pedig látvány és történések tekintetében is ugyanezt várja el tőlünk: Lucy agykapacitásának egyre durvább kihasználása tényleg meghaladja a realitást, de hát ki tudja mi lenne, ha mi is szippantanánk a cuccból. Fickókat ken a falhoz, rádióhullámokat lát, és így tovább. Persze ehhez jön még bónuszként Johansson is, akit minden tekintetben jó nézni, még ha néha nem is áll a helyzet magaslatán színészileg.

Viszont másrészről – majdnem minden részről – egyszerű, fapados, és suta, mint film. A tudományos köntösbe csomagolt elképzelések felépítettsége fordított arányosságban áll Lucy tényleges kalandjainak kidolgozottságával. Mintha a történetet színesítő, egyébként fontos információk hiányoznának a filmből, és így a történet felszínessége hamar előbukik. Ezen kívül Besson odafigyelhetett volna arra, hogy egyetlen karakteren kívül más is létezzen a filmvásznon, mert azon kívül, hogy a főszereplő Lucyról megtudunk néhány dolgot, még mindig egy két lábon járó Jason Statham, a rendőrfőnök még ennél is senkibb karakter, Morgan Freeman pedig szokás szerint csak a tudományos hablaty felmondására kellett. Konkrét antagonista sincs, a drogbáró urat nem is igazán tekinthetnénk annak, mert a fickó önmaga paródiájává válik a játékidő végére.

Ezektől az égbekiáltó hibáktól eltekintve azonban meg kell jegyezni, hogy a Lucy intelligensen kísérletezget és lavírozgat a műfajok között. Jobban megírt karakterekkel és továbbgondolt történettel egészen maradandó élmény lehetett volna a film. Viszont ne panaszkodjunk: természetfilm-betéteket ilyen közegben ritkán láttunk, és a film tempója miatt sokan fogják letenni a hajukat. Kicsit tényleg át lehetett érezni a moziszékben ülve, hogy milyen lehet valamiféle szeren lenni: ugyan nem kérnék a kék cuccból, de ez elsöprő erejű volt.