David Fincher ötvenkét éves, és köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében. Valószínűleg én is így érezném magam, ha egymás után rendeztem volna annyi kiváló filmet, mint amennyit ez az ember az elmúlt tizenkilenc évben. Kezdeti zsenialitása néhol kikezdhetetlen profizmussá lépett vissza, de az általa megütött szintért mások ölni tudnának. Mindegy, hogy hozott anyagból vagy saját ötletből dolgozik, Fincher a maximumot és az összetéveszthetetlen védjegyeit teszi bele a projektbe: a Holtodiglan is az életmű összetéveszthetetlen ékköveként tündököl.
Idén a rendező hozott alapanyagból dolgozott: Gillian Flynn azonos című regénye alapján Fincher olyan párkapcsolati krimit rendezett thriller-elemekkel felturbózva, ami az év egyik legmegbízhatóbb, legsokkolóbb, és legcsavarosabb filmjévé lép elő, ezt a címet pedig akkor is oda lehetne neki ajándékozni, ha éppen az év legelején járnánk, és nem ismernénk a később soron következő filmeket.
Mielőtt a Holtodiglan fejtegetésébe kezdenénk, érdemes megjegyezni, hogy Fincher rendezői megítélése az évek során folyamatosan változott. Sokak szerint a legmaradandóbb és legtökéletesebb alkotásait pályájának legelején készítette el, majd egy bizonyos szintre beálló, néha gyengébb, néha erősebb filmeket készítő rendezővé vált. Folyamatosan hallani a Pánikszoba, a Benjamin Button különös élete, sőt, még A tetovált lány esetében is, hogy a drága rendező nem éppen azt hozta, amit elvártak tőle. Kétségkívül változó Fincher palettája, de legtöbb filmjében olyan magas szintet üt meg profizmusa és maximalizmusa révén, hogy Hollywood egyik legkarakteresebbje a kortárs rendezők között. Összetéveszthetetlen szerzői jegyei lenyomatként érezhetőek a filmjein, ezt senki nem tudja tőle elvenni A tetovált lány vagy a Pánikszoba kapcsán sem.
A Holtodiglan egészen érdekes felütéssel kezdi meg két és fél órás ámokfutását: Amy Dunne (Rosamund Pike) ötödik házassági évfordulóján felszívódik. Férje, Nick Dunne (Ben Affleck) nem igazán érti a helyzetét, közös házukban pedig több mint érdekes jeleket talál a nő eltűnésével kapcsolatban. Hamarosan megjelenik a rendőrség, mindenki a feleséget keresi, ám pontosan azt sem tudjuk, hogy a nő él-e még, vagy már meghalt. A két fél házassága – amint a film előrehaladásával megtudjuk – korántsem volt problémamentes, a történet pedig két szálon kezd el futni. Egyrészt valós időben követjük a nő utáni nyomozást, kezdetben a rendőrséget, majd a médiát is bevonva, sztárügyvédekkel és egyéb finomságokkal karöltve, valamint az eltűnt feleség naplóbejegyzései kísérik a jelent. A problémamentes házasság finom túlzásnak nevezhető, a férj pedig megmozdulásaival, titkaival hamar magára tereli a figyelmet. Vajon Nick megölte a feleségét? Miért tette? Vagy éppen rossz nyomon járunk, és a nővel teljesen más történt? Hol vagy Amy?
Fincher idei filmje, legyen bár majdnem szolgaian lekövetett adaptáció, minden részletében szerzői alkotás. Mint a korábbi filmjei, ez is egy bizonyos tekintetben teljesen különbözik a korábban tőle megismertektől, mégis beazonosítható abba a sormintába, miszerint a Holtodiglan is tipikus karakterközpontú Fincher-mozi. Az alkotás finomsága, hogy a történet ismeretében mindjárt két karakter áll a középpontban. Amy és Nick egymás ellenpontjai, a történet ellentétes pólusai, a történetben betöltött szerepük is arra szolgál, hogy a nézőt totálisan elbizonytalanítsák. Ugyan a rendező mérlegének egyik karja a játékidő végére egyikőjük felé elbillen, mégis nagyon gondosan odafigyel mindkettőjükre.
A nagy dicsérgetések mellett azért érdemes azt is megjegyezni, hogy a hozott anyag önmagában is filmre kívánkozott. Flynn regénye 2012 egyik legnagyobb eladásokat produkáló krimije volt, kimondottan nagy zsongás és figyelő pillantások hada övezte. Fincher profizmusa mellett ez a történet remekel a vásznon: ha párkapcsolati krimit láttunk is már, a Holtodiglan megreformálja azt, és bebizonyítja, hogy ahol más filmek véget érnek, ő éppen akkor kezd el igazán izgalmassá válni.
Spoiler nélkül a Holtodiglanról írt sorok önmagukban vég nélküli dicshimnusszá állhatnak össze a mit sem sejtő olvasó számára. Az eltűnt feleség utáni nyomozás, a folyamatosan felszínre kerülő, szőnyeg alá sepert mocsok, a két és fél órás játékidő alatt jelentkező megszámlálhatatlan csavar, az elbizonytalanító szerkezet egy sodró, néhány percre lassító, de sohasem leülő filmet eredményez. Egy történet a házasságról, annak esetleges nem működéséről, a problémákról, amik már azt jelzik, hogy az összekapcsolt élet nem működik. Brutális kritika a médiáról és annak gátlástalan, legtöbbször undorító tevékenységéről, de önmagáról a házasságról is.
Fincher castingja szokás szerint parádés. Elsőre furcsa választás lehetett a feleséget megformáló Rosamund Pike, aki talán ebben a filmben hozza életének legerősebb alakítását. Játéka kiszámíthatatlan, meglepő, csontig hatoló félelmet kiváltó. Ha az alakításával nem is egyenes út az Oscar-díjig, nominálással egészen biztosan kitüntetik, filmográfiájának legjobbját hozta idén. Szintén szép szavakkal kell illetni Ben Afflecket, aki a gyanú árnyékába keveredő férjként méltó partnere Rosamund Pikenak. Mindketten színészi talentumuk maximumát hozzák, Fincher kommandírozása révén ketten is el tudnák adni a filmet, mellettük pedig még a mellékszereplők sem kirakatban vannak.
A Holtodiglan az idei közép-gyenge filmes év egyik nagyon erős alkotása: egyszerre brutális, bestiális, kiszámíthatatlan, sokszor cinikus, rideg, és mégis vicces. Fekete humora olyan mértékben támogatja az erős történetet, hogy bár nevetünk a cinikus vagy inkább néha gúnyos felhangokon, néhányan azonban egészen biztosan visszafojtanánk a játékidő alatt “elejtett” kacajokat. A film közel zseniális alkotás: kikezdhetőek a motivációk, és megkérdőjelezhetőek egyes döntések, viszont kukacoskodás lenne leakadni a legapróbb részleteken annak fényében, hogy például technikailag egy tökéletes filmmel állunk szemben. Úgy szórakoztat minket a játékidő alatt, hogy elfelejtünk levegőt venni, a végfőcím után pedig jó sokáig a film hatása alatt leszünk még mind a történetet, a kivitelezést, és a filmzenét tekintetbe véve is.
