”Hol volt, hol nem volt, régi nóta száll.” Sokak számára ismerősen csenghet az iménti dalszöveg, amit a Disney-féle mesében hallhattunk, mely alatt Belle és a Szörnyeteg idillien keringőzik, és a szerelem szárnyai szárba szökkenni látszanak. „Volt két idegen, aki hirtelen egymásra talált.” Talán még Disney-fronton is az ő szerelmük az egyik legcsodálatosabb, legnagyobb ívben kibontakozó románc, mely felolvaszt jégszívet, megtör mindenféle ősi átkot.
2014-ben ez a történet némiképp megváltozni látszott, így némi értetlenséggel az arcunkon könyvelhetjük el magunkban, hogy nem kellett volna ezt a csodás történetet bolygatni. A Silent Hill rendezője mégis leporolta azt, és igen magas stílusérzékkel megáldva, de borzalmasan megrendezve indította el filmjét a mozikba.
Hogy az olvasó pontosan értse az aggályokat az alkotással kapcsolatban, érdemes rögtön a film legnagyobb hibájára térni, ami a történet háttérbe szorítása és a látvány túlzott éltetése. Mindannyian ismerjük Belle történetét: a lányét, aki apja életéért feláldozza magát a Szörnyetegnek, ám ahogy megismerik egymást, szerelem szövődik közöttük. Titkok derülnek ki, átkok kerülnek elő, amit csak Belle szerelme törhet meg, ő pedig addigra halálos szerelembe esik a fenevad bőrébe bújt herceggel. Csodálatos, felemelő, időtálló történet, ami rossz kezekben igen rossz úton haladhat. Így volt ez Christophe Gans-szal is, aki, mondhatni, tapasztalatlanul bevetett mindent, amivel a mai nézőt a székbe lehet szögezni. A történetet, elmélkedést parkolópályára küldte, látványvilágában pedig az Óz, a hatalmas babérjaira akart törni. Szerencsére nem kell tőle az illemhelyig rohanni hányinger közepette, de úgy tűnik, hogy a rendező úrnak sikerült megölnie a történet magját.
Még csak nem is az képezné a legnagyobb problémát, hogy a prezentált történet nem képes tökéletesen helytállni a mai korban, ez a klasszikus történetek többségével megeshet. Viszont a film sztori szintjén is buta, felszínes, és rosszul kezeli azt a tényt, hogy milyen apropóból is született meg. Ennek a történetnek a két szerelmesről kellene szólnia, a kapcsolatuk alakulásáról, a szerelem kiteljesedéséről. Véletlenül sem mozgó képzeletbeli asztalokról, össze-vissza cikázó, lázas vágyálmokról, valamint CGI dömpingről.
Ebben a tekintetben persze a film jól teljesít: látvány szinten brutális élményt képes átadni, de ez már túl sok, egyszerűen felesleges. Minden ruha a helyén van, minden díszlet és utólag odarenderelt tárgyak legnagyobb része is hibátlanul jelenik meg, de ezzel párhuzamosan a forgatókönyv szétzuhan a motiválatlanság meglététől, valamint a részben nagyon komolyan vett, máskor elviccelt jelenetektől.
Ezért kár például Vincent Cassel és Léa Seydoux játékáért, akik között már-már túlzottan is tapintható az erotikus kisugárzás, a partnerrel jól működő kémia, ha gyakorlatilag Belle egy pontos csettintésre esik szerelembe fogvatartójával. Ilyen komolytalan jelenet még több is előfordul a két órásra duzzasztott játékidőben, például újdonság, hogy Belle álmában ismeri meg a Szörnyeteg múltját, holott az eredetiben sokkal földhözragadtabb útja volt ennek.
A Szépség és a Szörnyeteg a saját szépségébe, giccsfaktorába hal bele. Nincs a két órás játékidőben feszültség, csupán a szemünket akarják megerőszakolni a temérdek látnivalóval. Érezhetően nem tudja a rendező, hogy kinek csináljon filmet, így bizonyos pontjain túlkomolykodja a dolgokat, máshol viszont annyira elgyerekeskedi, hogy még a fiatalok is kínjukban nevetnek. Hiszen egy horrorfilmes rendező próbált egy tőle teljesen távol álló csodát adaptálni, ami csak küllemében csodálatos, belül finoman szólva is oszlásnak indult. Ha a franciák ilyen minőségben szeretnék hazájukénak tudni ezt a történetet, akkor talán körültekintőbben válasszanak gárdát a projekthez. Ők is és mi is jobban fogunk járni.
