Folytatás és még vicces is? Igazán ritka párosítás a kortárs filmművészetben, hát még a buddy cop-filmek között. 2012 egyik érdekes meglepetése, a 21 Jump Street idén visszatért, és szerencsére a filmen dolgozó rendezőpáros is tudta, hogyan kell szintet lépni, hogy ne aludjunk be a vászon előtt a már sokszor látott poénoktól, helyzetektől.
Pont Phil Lord és Christopher Miller ne tudták volna? A Derült égből fasírttal bemutatkozó rendezőpáros az évek során bebizonyította, hogy a kezeik között van az a bizonyos aranytojást tojó tyúk. Az említett animációs film is egyfajta frissítés volt a Disney-Pixar dömping mellett, de amikor 2012-ben leporolták a 80-as évek végétől a 90-es évek elejéig futó, Amerikában kultsorozatként számon tartott 21 Jump Street-et, csak pislogtunk. Teljesen új karakterekkel, közepesen semmitmondó történettel, ám annál erősebb humorral és záporozó popkulturális utalásokkal tömték tele filmjüket, ami elkerülve a meglepetést, óriási siker lett. Azt is egyfajta eredményként könyvelhetjük, hogy a nagy boxoffice-robbantás mellett végre itt egy film, amiben Channing Tatum vicces, sőt, ezen túllépve jó párost képes alkotni egy hasonlóan vitatott komikussal, Jonah Hillel.
Teltek az évek, mint a szorgos kisiskolás vonalas füzetei, és egyre biztosabbá vált, hogy erre a rendezőpárosra még érdemes lesz odafigyelni. A Lego-kaland szintén nagyot szólt, még ha nem is feltétlenül abból az okból kifolyólag, hogy megújította volna az animációs szekciót. Inkább ínyencségként fogható fel, és ember legyen a talpán, aki még egy ilyen, teljes egészében Lego elemekből „építkező” filmet összehoz majd a jövőben. Ha más nem, ez a két ember biztosan bevállalná még egyszer.
Meg is érkeztünk 2014-be, mozikban a 22 Jump Street. Főszereplőink már túlkorosak, megjárták a középsulit egy drogügy miatt. Hova is küldjük őket hirtelen? Szintet lépnek és mehetnek is a felsőoktatásba. Fejvakarás: elég lesz a főiskolai környezet egy vígjátékhoz, ha gyakorlatilag ugyanaz a történet, mint két évvel ezelőtt? Mi az, hogy! Hiszen a környezetváltás egy fokkal szofisztikáltabb humorra cserélődik, és az első rész után végre sejtjük, hogy mit kapunk a pénzünkért. Elárulom: humort, humort és humort. Na, meg popkulturális utalásokat, olyan műfajparódiát, amilyet még ebben a formában nem láthattunk. Jenko és Schmidt kalandja az egyetemen talán még picit jobban is szól, mint a középsulis próbálkozás.
A történet felvázolásával senkit sem fárasztanék. Még mindig faék, még mindig vékony. A fiatalkorú bűnözők közé pottyantott tejfölképű srácok most is drogok után kajtatnak, ahogy említettem, ezúttal az egyetem berkein belül. A duó egyik fele eszes és dagi, a másik fele pedig adoniszi, de buta, mint a fakapu. Mi sülhet ki ebből? Óriási székcsapkodások, fájó torok a sok hangos röhögéstől, de semmiképpen sem unalom, vagy kínos nevetés. Éppen ezért ritka, mint a fehér holló. Folytatás létére csak pont annyira újult meg, hogy ne teljes egészében az első rész koppintása legyen, viszont itt a humor ezer százalékkal feljebb van tolva az első részhez képest, nagyon jó tempón pörögnek a srácok.
Ha a fősulis poénok, az eggyel talán érettebb közeg humora már némiképp ismert is, akkor még mindig ott vannak a műfajból eredő viccek, hiszen a 22 Jump Street ott röhögi ki magát, és az első részt, ahol csak tudja. Nyíltan szórakoznak azon, hogy most még több akciót, még több humoros pillanatot akarnak látni/hallani a nézők, ők pedig ebben partnerek, de még mennyire, hogy azok. Jó nézni ezt a két színészt, mert a kémia megvan közöttük, egyenesen a bromance-kategóriába katapultálnak, és így van is min röhögni.
Persze a történet továbbra sem tartogat semmi újdonságot, a konklúzió is ugyanaz lesz, mint az első film végén, de az ilyen fajta szórakoztató idiotizmusra nem igazán lehet haragudni, főleg, ha így elillan a játékidő, még ha egyébként lehetett volna picit feszesebb. Pár helyen a film leül, és ha azokat a hézagokat sikeresen elkerülik, akkor még ennél is jobb tempóval haladhatott volna a 22 Jump Street.
Egye fene, amíg ilyen folytatást hoznak össze, addig nem érdemes panaszkodni. Nem világmegváltó, csak egy olyan alkotás, ami az első résszel megfogott nézőit a Kánaánba repíti, az újakat pedig bevonzza, hogy még most azonnal legyenek a film rajongói. A stáblistás jelenetek alatt kötelező mindenkinek a popóján maradnia, hiszen egy gyönyörű keretbe foglalja azt a sok „baromságot”, amit majd két órán keresztül néztünk. Ha ez így folytatódik, akkor még sok évig találkozunk ezzel a két tökkelütöttel.
