Az MTV szó hallatán valószínűleg mindannyiunkban egy sor mai tinédzser képe sejlik fel, ahogy borzalmas popzenékre rángtóznak, felnőttnek képzelik magukat és megkérdőjelezhetően felvizezett alkoholos italt fogyasztanak piros partipoharakból. Mert ugye Amerikában ez a divat és az MTV saját gyártású sorozataiban is szereti ezt a felállást továbbörökíteni. Nincs ez máshogy a Teen Wolf esetében sem; a kérdés már csak annyi, hogy a '85-ös Ifjú farkasember sorozatváltozata tartogat-e újdonságot a mostani generációnak, vagy belehal a téma kliséibe és ezerszer látott követelményeibe?
Látva az első évadot, ezt a kérdés egészen egyszerűen tisztázni lehetne: aki az elején feladja, az nem fogja elkapni azt a lényeget, amiről ez az elsősorban tinikre szabott sztori szól. Viszont hibáztatni sem tudnám, aki izgalmasabb címeket választ ehelyett, mert az első néhány rész komoly törést okozhat bármelyik szofisztikáltabb nézőben.
A 2011-ben induló sorozat nyíltan a fenti bekezdésben említett Michael J. Fox-os farkasember történet sorozattá alakítása, természetesen mai köntösbe öltöztetve. Komoly ráncfelvarrás történik történeti értelemben és a farkasmitológiát illetően is. Amíg az elődben az akkora követelményeknek megfelelően a kosárlabda számított státusszimbólumnak a sportágak között, itt már lacrosse-ra cserélték le, és a kornak hála, mindenki nyomja az okostelefonját, amennyire csak tudja.
Scott McCall (Tyler Posey) tipikus tinédzserként tengeti mindennapjait hiperaktív barátja, Stiles (Dylan O'Brian) oldalán, amíg a kisvárosi nyugalmat egy haláleset zavarja meg. A két fiú privát nyomozásba kezd, és ennek végkimeneteleként Scottot egy addig ismeretlen állat támadja meg. A harapás folyományaként a fiú érzékei kifinomodnak, és meg kell tanulni uralni a testét és önmagát, különben óhatatlanul is kárt tesz a körülötte élőkben. A farkasélet azonban nem éppen könnyű: képbe kerül egy szerelmi szál, egy rakás vadász, akik modern tiszogatókként akarnak leszámolni a fajta összes egyedével, valamint a titokzatos élőlény kilétére és motivációira is fény derül, hogy miért volt szükség az átváltozást elindító harapásra.
Ami a lényegi változásokat illeti, nos, bőven lesznek, akik fanyalogva fogják nézni, hogy a farkasemberséghez 2012-ben már nem feltétlen kell telihold, vagy hogy annak beálltakor nem feltétlen válik vérszomjas vadállattá a megharapott. Ez persze egy horror zsánerrel ellátott filmben biztosan bekövetkezne, egy MTV-s sorozat esetében, ami leginkább a tinédzserek és fiatal felnőttek szájízére lett szabva, elképzelhetetlen. A könnyebb befogadás érdekében el kell fogadnunk, hogy csak így lehet életben tartani a zsánert: változatásokkal. Persze minden történésnél veszettül szólnak az éppen legtrendibb pop zenék, és a karakterek a lehető legközépiskolásabban viselkedenek, de alapvetően könnyű belehelyezkedni a történetbe és annak alakulásába.
Az első szezon történéseit elnézve érdekes, hogy a teljesen klisés alapfelvetéstől mindössze tizenkét rész segítségével eljutunk egy komoly konspirációs és hierarchikus rendszerrel ellátott popkulturális történetig. Persze, mint már említettem, a sorozat első néhány része erősen döcög: a bevezetést már ezerszer láttuk és sajnos nem könnyíti meg a helyzetünket a durva színészi alulteljesítés sem. Tyler Posey és a történetben komolyabb szerepet kapó Colton Haynes az elviselhetetlenség határát súrolják, borzalmasan teátrálisak, néha kényelmetlen nézni és hallgatni a közös jeleneteiket. Emellett Lydia és Stiles a sorozat két érdekes karakterskicce, akik később komoly szerephez is fognak jutni.
De ha később a színészi alulteljesítés bőven fel is oldódik, akkor érdemes arról is szólni, ami sajnos az első évadot bőven a sírba küldi: a CGI. Televíziós sorozatok esetében mindig komoly gondot szokott jelenteni a koszümökre és egyéb vizuális effektusokra költhető pénz, és érezhetően látszik, hogy a Teen Wolf - szóljon bár leginkább tiniknek, akik kockasak láttán is aléltan tudnak az ágyba zuhanni - kicsi budget-vel rendelkezett. A sminkmunka, amit az átváltozásokkor látunk, kiváló, viszont a CGI már komolyan zavarja az ember szemét, és nem kell hozzáértőnek lenni, hogy asylum-szintű minőséget vehessünk észre.
Szerencsére a budget alacsony mivolta miatt nem mutogatják folyamatosan, amire alig volt pénz, szóval koncentrálhatunk a tényleges történésekre, karakterekre, és hogy összességében a Teen Wolf szól valamiről, előremutató céljai vannak. Persze ez az idő próbáját jelenti. Ha képes a néző átvészelni a kezdeti nehézségeket, egészen biztosan megfogja a karakterek közötti erős kémia, a mitológiát színesítő és továbbgondoló érdekességek a történetben, a fiatalos, könnyed hangvétel, és az egészen érdekes maszkmesteri munka. Kevesebb félmeztelenkedéssel egészen komoly címet vívhat ki a Teen Wolf a modern vérfarkas-témában.
A 2015-ös évben a Pixar nagyot vállalt: az Agymanók (Inside Out) után az év végén egy másik animációs filmet is vászonra küldött. A nem feltétlen gyermekeknek szánt nyári siker után az a kérdés, hogy az évekig talonban tartott, hányattatott sorsú dinós sztori képes-e hozni azt a szintet, amit a lámpás stúdiótól elvárunk. Nézőpont kérdése, hogyan vélekedünk a Dínó tesóról, de egy biztos, hogy a Pixar leszálló ágú filmjei közé lehetne leginkább sorolni. Technikai értelemben persze ez a film sem lóg ki a korábbi alkotások közül, mert minden természeti kép, beállítás hajszálpontos és szuperlatívuszokban mérhetően részletgazdag, ám ezt leszámítva érezni a kreatív különbségeket és a történet körül keletkező összezördüléseket.
Az alapkoncepció, mely szerint az a bizonyos meteor nem csapódott be, életben hagyva az akkor csúcsragadozóknak számító dinoszauruszokat és kicsit békésebb, növényhúson élő társaikat - alapvetően nem lenne rossz. A Dínó tesó tovább megy ezen a szálon, behozva azt a tényt, hogy mi emberek csak rágcsálóként stagnálunk, és a dinoszauruszok már földet művelnek, fejlődnek, beszélnek, és a ranglétra tetején trónolnak. Így él Arlo is testvéreivel és szüleivel, amíg egy nap egy (vad)embergyermek fel nem forgatja a család életét, bajba sodorva ezzel az apaszaurusz életét. Arlo elszakad a családjától és a kalandos visszafelé vezető út megtalálása közben megismerkedik Spottal, a beszédképtelen, de háziasítható embergyermekkel.
Mindezek alapján még nem annyira látható, hogy valójában miben is különbözik ez a film a Pixar korábbi mesterműveitől. A probléma egyértelműen ott van elásva, amikor a nézeteltérések és a rendezőváltás megtörtént a film készítésének folyamán. Ez egy olyan törtést eredményezett a történet kreatív kitalálásakor, amekkora űrt az új rendező már képtelen volt befoltozni. Az egész film valójában egy road movie-vá silányítható, amely érzelmileg gazdag, de leginkább látvánnyal akar történetet mesélni, és néha óhatatlanul is elunhatjuk magunkat a kesze-kusza kalandozáson. Arlo és Spot barátsága jól ábrázolt és megnyerő, ám kettejük kalandja néhol túl gyerekessé válik a felnőttek számára, néhol pedig túl horrorisztikussá és melankólikussá a gyerekeknek. 
Ilyen, ide-oda ingadozás mellett nehéz eldönteni, hogy ki is a célközönség, de egyszerre ötvözi a Pixar-féle elgondolkodtatást és az önfeledten bájos humort, mégha ezúttal a tartalommal itt-ott érezhető problémák is adódnak. Nincs benne számottevő meglepetés, és pontosan tudhatjuk, hogy nagy vonalakban mi fog történni Arlóval és a gyermekkel a film végéig. Szerencsére még így sem Verdák szintű a probléma, szóval az Agymanók csúcsteljesítménye után ez is meg fogja magának találni a célközönségét. A történetközpontú nézők kicsit ugyan panaszkodhatnak, de temetni sem szabad a dínós kalandot.
Ülök a moziban, és várok. Eredetileg egy horror filmre ültem be, de kezd olyan érzésem lenni, mintha egy elcseszett katasztrófafilm pörögne előttem. Tudjátok, a kiscsajt ellopják a szellemek, a fa életre kel, meg igazából minden jel arra utal, hogy itt valami óriási gebasz van készülőben. Mit készülőben, már tombol. Szétnézek a teremben, mindenki a mozivásznat bámulja. Ebben a pillanatban pedig átfut az agyamon, hogy Isten irgalmazzon ennek a sok baromságnak, amit nekem a székből kikelve cirka húsz perccel a film után ki kell törölnöm az agyamból. 