A Szél támad Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon való bemutatásakor még senki sem szimatolta ki annak a szagát, hogy a vetítés után Hayao Miyazaki köszönőlevelében fogja bejelenteni visszavonulását a filmezéstől. Az esemény nem előzmény nélküli, és annak ellenére meglepő, hogy a mester korábban már többször pedzegette az álláspontját.

Borzalom, hogy mi történik mostanában a klasszikus mesékkel, ha rossz direktorok kezébe kerülnek, vagy ha klasszikus filmek, irodalmi alapanyagok esnek áldozatul ugyanennek a szisztémának. Újabban nem a sokak által erőltetett ötlethiány-teóriát kapnám elő, hanem, hogy mennyire nem volt elképzelés például a Hófehér és a vadász mögött, de ide lehetne sorolni az Óz, a hatalmast, sőt, az Alice Csodaországban-t is.

Ha idén csak egyetlen képregény-filmre van pénzed, akkor bajban vagy. A blockbuster szezon még csak most kezdődött el igazán, ám az X-Men: Az eljövendő múlt napjai olyan magasra tették a lécet, hogy nem csodálkoznék, ha a drágábbnál drágább CGI-vel rendelkező filmek saját súlyukba rokkannának bele. Az X-Men: Az elsők után nem volt nehéz lelkesedni a következő projektért, de minden várakozást sikerült felülmúlnia.

Ahogy tavaly megjósoltam, hogy a Családi üzelmek dobogós lesz az év legjobb vígjátékáért járó megmérettetésen, úgy idén is jósolgatnék picit. A Rossz szomszédság, ha nem is az év legjobbja lesz, de az első félév abszolút nyertese.

Kellemetlen dolog panaszkodással kezdeni egy filmes írást, így inkább hálát adok a moziforgalmazóknak, akik a Minden odavan csúfos elhagyása után a Llewyn Davis világában láttak annyi lehetőséget, hogy beépítsék az éves programba. Bár korlátozott vetítések keretében tekinthetjük meg, kihagyhatatlan a zene iránt valamit is érző lelkeknek, útkeresőknek, művészeknek.

Vannak olyan helyzetek, amik váratlanul érhetik az embert. Például egy kellemes/kellemetlen meglepetés, egy baleset, vagy éppen egy film első négy perce, amiben egy monológot hallgathatunk végig, melynek címzettje egy éppen kezelésbe vett férfi nemi szerv. Ennek a jelenetnek a hatására nem nehéz zavarba jönni, de legalább tudjuk, hogy mire számíthatunk az angol gengsztertörténetben.

Örömteli és ritka pillanatok egyike, amikor a moziban ülve felsejlik a nézőben, hogy egy süllyesztőben tengődő filmsztár hosszú idő után egy meglepően jó filmben vállal főszerepet. Hogy az öröm még nagyobb legyen, nem csak a film érdemes megtekintésre, de a rosszabbnál rosszabb szerepek után a lecsúszott sztár is egészen maradandó alakítást képes felmutatni. A kandi kamerát ezúttal felesleges keresni…