Ahogy tavaly megjósoltam, hogy a Családi üzelmek dobogós lesz az év legjobb vígjátékáért járó megmérettetésen, úgy idén is jósolgatnék picit. A Rossz szomszédság, ha nem is az év legjobbja lesz, de az első félév abszolút nyertese.

Pedig első ránézésre a Rossz szomszédság sem különb semmivel sem az altesti, pisi és kaki poénokra építkező vígjátékoktól, melyekkel óceánt lehetne rekeszteni, ha csak az elmúlt nyolc-tíz év termését nézzük. A jóérzésű komédiakedvelők ennyi idő alatt már falnak is mehettek a külsőleg parasztvakítóan egyedi felhanggal rendelkező alkotásoktól, amik annyira humorosak és újítóak akarnak lenni, hogy belebuknak óriási szerepvállalásaikba. Tény, hogy a versenyre épülő filmiparban nehéz újat mutatni, ám nem lehetetlen küldetés.

2014-ben pedig jön egy vígjáték, mely látszólag belesimul a posványba, de belül azért igazán helyén van a szíve, és ez a fordított koncepció csodát nem, de meglepetést annál inkább képes prezentálni. Még szerencse, hogy a Seth Rogen ésZac Efron nevével hirdetett film nem akar a korábban említett csapásirányon haladni, hiszen a diákszövetséges vígjátékokról is látszólag mindent megtudunk, amit csak akartunk. Az amerikai egyetemi kultúra ezen szeglete már nem jelent újdonságot azoknak sem, akik nem a tengerentúlon élnek: kemény bulik ivás hányásig, beavatási ceremónia és a többi. Na, de mi lenne a helyzet, ha a saját szomszédságodba költözne egy ilyen bagázs, és az Istennek sem tudnád őket távozásra bírni?

Valószínűleg úgy tennél, ahogy Seth Rogen és Rose Byrne filmbéli cuki párosa, akik éppen túljutottak ezen a korszakon, és az ugródeszkát jelentő családalapítást és házvásárlást is maguk mögött tudhatják. Pontosan olyan fiatal szülők, akik látszólag még messze vannak a megkomolyodástól, és akik úgy fogadják a szomszédságukba költöző srácokat, mint haver a havert: nyomva a lazát, szívva a mariskát. A probléma talán csak annyi, hogy ezek a fiatalok nem a megértés és a jóindulat mintapéldányai – ami főszereplőinknek is elsőre leesik -, hiszen esténként bömbölő zenére csapatják, és nem igazán lehet velük kompromisszumot kötni. Fiatalság, bolondság. A kezdetben hülyére vett főszereplők persze finomkodnak, adják a lazát, ám hamar eljön az a pillanat, ahol már a kompromisszum sem segít, nincs mit tenni, páncélt húznak, és elindul a háború.

Nicholas Stoller vígjátéka eddig dögunalom: tipikus adok-kapok szisztémára épülő szívatásokkal lépnek folyamatosan szintet feleink, ám közben a nézőben is kezd körvonalazódni, hogy a fényjátékokkal és klipszerű házibuli-betétekkel tarkított másfél órás partivonat igazából nem oda fut ki, ahova mi azt elsőre gondoltuk volna. Furán fog hangzani, de ennek az eszeveszett tempójú komédiának van mondanivalója.

A fiatal házaspárról első látásra is sejtjük, hogy szívesen partizna a szomszédban, és a béta-kappa-akármi fiatalok sem teljesen csak a buliknak élnek, őket is foglalkoztatja a vasmarkú jövő. Stoller Rossz szomszédsága pedig a mindenféle poéntípusból építkező humorával végtére is értelmet csempész a vászonra. A generációs ellentéteket pontosan olyan finoman érzékelteti és bontja ki a rendező, hogy maradjon még elmélkednivaló rajta, hangozzon bármennyire is furán ez a megállapítás. Mac és Kelly apait anyait belead, hogy saját terepükön törjék kerékbe a srácokat, persze ez féktelen bulikkal, csípős italokkal és másnapos érzésekkel jár. A fiatalok részéről – látva a nyuggeréket – fel-felmerül annak a gondolata, hogy érdemes-e ezt az életstílust követni, vajon az effajta egyik napról a másikra való élés kifizetődő lesz-e később?

Így a film akkor is működik, ha humorizál, és akkor is, amikor a maga kis epigramma-gondolatait próbálja megfogalmazni, ugyanis egyik sem erőszakos, vagy újítani akaró. Minden poénja betalál, bár ez egy Seth Rogen nevével fémjelzett tapló vígjáték esetében elengedhetetlen. Mellette Zac Efron fura figura, hiszen pár éve még High School Musical “érzelgős vagyok, de jó nekem”-típusú dalait énekelte, most pedig nézettek rá, egész jó kis komédiaszínész lett belőle. Nem végez kiemelkedő munkát, de arra pont elég, hogy a megkoreografált nyálballadák után színészként nézhessünk rá.

A Rossz szomszédság tehát megbízható film: garantáltan jól fogod magad érezni rajta, és nem fogod visszakérni sem az életedből rászánt combos másfél órát, sem a mozijegy árát. Néha ugyan debil, és a tempóján is lehetett volna még csiszolni, de nem ugyanazokat az eldurrogtatott patronokat kapod az arcodba, amiket már láthattál. Testnedv ide, a srácok pélójáról mintázott vibrátor oda, idén jóízűbbet én még nem nevettem.