Vannak olyan helyzetek, amik váratlanul érhetik az embert. Például egy kellemes/kellemetlen meglepetés, egy baleset, vagy éppen egy film első négy perce, amiben egy monológot hallgathatunk végig, melynek címzettje egy éppen kezelésbe vett férfi nemi szerv. Ennek a jelenetnek a hatására nem nehéz zavarba jönni, de legalább tudjuk, hogy mire számíthatunk az angol gengsztertörténetben.

Felvonul itt minden, ami elengedhetetlen körítése egy sötét humorú gengsztersztorinak: vér, szex, obszcén párbeszédek, pénz, némiképp kendőzött erőszak, konspiráció, stb. A Dom Hemingway is ezekből építkezik, plusz a szó szoros értelemben vett karakterdráma, melyben ugyan vannak mellékszereplők, de abszolút feleslegesek, hiszen úgyis a címszereplőnek kell a legnagyobb teret adni. Ő pedig teszi a dolgát.

Hemingway finoman szólva is köpcös, kopaszodó simlis, aki hosszú börtönbüntetése után eltervezi, hogy kiveri a lelket is azokból, akik miatt közvetve oda került. Ilyen expozícióval indul a film, mely a maga másfél órás játékidejével pokolian szórakoztat, de a végére mégsem képes egy kerek, egész alkotássá összeállni. Minden aspektusán érződik a munka, azonban a címszereplőre való túlzott koncentrálás miatt a Dom Hemingway-t alakító Jude Law kiváló játékán kívül nem sok maradandó pillanatot mutat fel.

Law pedig a tőle kevésbé megszokott szerepben is tökéletesen helytáll: Vékony jégen táncol, ami a ripacsságot és túljátszást illeti, de mentségére, a megírt karakter rendelkezik ilyen tulajdonságokkal, ő pedig a lehető legtermészetesebben kelti életre. Minden tiszteletem az övé: verejtékezik, száját folyamatosan obszcén sértések hagyják el, néha csecsemőhöz hasonlóan sírva fakad, de mégis teljes komolysággal tudja eljátszani, hogy ő a legendás Dom, aki megengedheti magának még a publikus nudizmust is.

A film gyenge pontjai tehát a karakter megformálásán kívül keresendők. Hiába köti le a nézőt az egész játékidő alatt, ha csak egyetlen maradandó pillanatot, a már korábban említett bráner-monológot képes felmutatni a film teljes terjedelme alatt. A Mocsok például bármennyire hasonló, egyszerűen kerekebb, átgondoltabb és szórakoztatóbb alkotás. Az üdítő filmzene, Dom karakterének visszásságai majdnem képesek elfeledtetni az alibi forgatókönyv meglétét és a debil fordulatokat, melyek a történet továbbvitelében asszisztálnak. Ha nem egy Jude Law brillírozna benne, és nem lenne olyan stílusú, amilyen, akkor nyugodt szívvel, csak és kizárólag a Mocskot ajánlanám. Így viszont egy kiváló színész tőle teljesen távol álló szerepválasztásáról és annak megformálásáról maradnátok le, amiért mégis érdemes időt szánni rá.