Borzalom, hogy mi történik mostanában a klasszikus mesékkel, ha rossz direktorok kezébe kerülnek, vagy ha klasszikus filmek, irodalmi alapanyagok esnek áldozatul ugyanennek a szisztémának. Újabban nem a sokak által erőltetett ötlethiány-teóriát kapnám elő, hanem, hogy mennyire nem volt elképzelés például a Hófehér és a vadász mögött, de ide lehetne sorolni az Óz, a hatalmast, sőt, az Alice Csodaországban-t is.
Ez pedig csak pár példa arra, hogy mely történeteket kellett volna békén hagyni az utóbbi időben. Hófehérke törpös kiszerelésben sokkal izgalmasabb volt, mint a fantasy-nek csúfolt szépség és uralkodáskérdéssé változtatott középszer, amiben Bellácska már korábban megszokott nyitott szájával kergetett mindenkit az őrületbe. Óz pedig sohasem volt hatalmas, sőt egyenesen úgy nézett ki, mint amikor egy gyermek először szabadul rá a színes ceruza készletre és indul el az alkotás útján. Nos, rúgjak még bele Alízba?
Ezzel szemben a hasonlóan nagy múltra tekintő Csipkerózsika-történetet bizonyos értelemben tavaly leporolták, és egy olyan filmet rittyentettek belőle, ami után csak még bosszúsabban fogunk nézni a korábbi felsorolásra. A Demóna sem a Csipkerózsika hivatalos értelemben vett remake-je, sőt annak antagonistáját teszi meg főszereplőnek, hogy jobban megismerjük, hogy a csodaszép hercegnőnek miért is kellett álomba merülnie, és várnia a megfelelően csókoló hercegre.
Kimondottan előnyt jelent, ha néha kritikusan nézünk egy-egy készülő alkotásra, sőt, akkor igazi a boldogság, ha a kételkedésre okot adó anyag képes túllépni az aggodalmakon. A Demóna nemcsak Disney viszonylatban számít átgondolt és érett alkotásnak, bár ennél sokkal jobb látványmozikat is láttunk. Tipikusan olyan film, mely megosztja a közönséget: még azok közül is sokan csalódottnak fogják magukat érezni, akik a mesével és a történettel szimpatizálnak.
A gyönyörű Demóna egy békés királyságban él, ahol semmire nincs gondja sem az embernek, sem a tündéreknek és mesebeli lényeknek. Ez mindaddig így is marad, amíg egy hadsereg meg nem töri a vidék idilljét, amire Demóna „felesküdött”. Sajnos, ahogy lenni szokott, a jót éri a csapás, Demónát tőrbe csalják, és az őt ért sérelmek hatására korábbi önmaga ellentétévé válik. Eltervezi, hogy a megszálló király újszülött gyermekét megátkozza, hogy bosszút álljon a férfin. A cseperedő Csipkerózsika életét követve azonban rá kell jönnie, hogy ő lehet a kulcs a békéhez, s talán elhamarkodottan átkozódott.
A történetet ennyiben is hagynám, túl nagy meglepetéseket nem tartogat, de legalább nem ugyanazt akarják még egyszer lenyomni a torkunkon, hanem sokkal inkább egy olyan női karakterre koncentrál, aki érdekes, motivált, és kicsit szembemegy a Disney-analógiával. Demónával könnyű azonosulni az őt ért sérelmek után, viszont komoly probléma, hogy tőle eltekintve majdnem mindenki kukába való kétdimenziós papírmasé karakter. Vagy közömbösek maradnak a film alatt ezek a szereplők, vagy érezni, hogy csak a kötelező beleszuszakolás áldozatai lettek. A tündérekről pedig már ne is beszéljünk, akiket egy az egyben kihagyhattak volna a filmből…
Akiről viszont ez a film szól, a legjobb formáját hozza: Angelina Jolie az a színésznő, aki Demóna karakterét minden pompájával és horrorisztikusságával képes életre kelteni. A kritikus pontig eszményinek látjuk – bár arcélei ekkor is félelmetesen riogatóak -, ám ezután engedi csak el igazán magát, és mutatja meg, hogy így kell a gonoszok panoptikumába bekerülni. Gyakorlatilag ő és a látványvilág cipeli el a hátán ezt a költségvetésileg hatalmasra duzzadt továbbgondolást, mely szórakoztató, de teljesen ártatlan is egyben.
Nagy nyári “eye candy”-mivolta pedig azért is említésre méltó, mert a látványtervezésből hirtelen a rendezésbe átigazolt Robert Stromberg nem kisebb filmekért felelős, mint az Avatar, vagy a korábban már rugdosott Alice Csodaországban és Óz, a hatalmas. A filmnek nem minden pillanata hiteles e tekintetben, sőt a mesés birodalom igen sok lényének megjelenítése a klasszikus műviség érzetét kelti a nézőben, amikor viszont a toppon kell lenni, akkor a látványtervezők odateszik magukat.
A Demóna így egy szórakoztató, néhol kilógó CGI-effektekkel rendelkező ártatlan továbbgondolása Csipkerózsika történetének. Nem kihagyhatatlan, és nem fogja mindenkinek maradéktalanul kielégíteni a filmes ízlését, de Jolie-ért és az eredettörténetért érdemes kipengetni a mozijegy árát, főleg, ha érzel magadban lelkesedést Rózsikáért. A film alatt úgyis újraértékeled majd, hogy ki is a legkirályabb karakter az egész sztoriban.
