Ha idén csak egyetlen képregény-filmre van pénzed, akkor bajban vagy. A blockbuster szezon még csak most kezdődött el igazán, ám az X-Men: Az eljövendő múlt napjai olyan magasra tették a lécet, hogy nem csodálkoznék, ha a drágábbnál drágább CGI-vel rendelkező filmek saját súlyukba rokkannának bele. Az X-Men: Az elsők után nem volt nehéz lelkesedni a következő projektért, de minden várakozást sikerült felülmúlnia.
Tényként kezelhetjük, hogy a 2000-ben megjelent X-Men: A kívülállók megmutatta Hollywoodnak, hogy lehet alapozni a szuperhősökre, akik csapatban vonulnak a gonosz ellen. Divat lett mostanában, hogy a képregényeket és az azokból készült filmeket kevésbé ismerők – nevezhetjük őket kontároknak is – lépten-nyomon a Bosszúállókat emlegetik, holott gyakorlatilag a X-Men filmsorozat tizenkét évvel beelőzte a Bosszú Angyalait.
Egészen Az ellenállás végéig, tehát a harmadik epizódig tudott a sorozat tündökölni, ugyanis ott a legvérmesebb ellenféllel, magával rendezővel kellett élet-halál harcot vívniuk főhőseinknek. Ezután két út állt a sorozat előtt: kezdeni valamit az eddigi filmekkel, vagy más farvizekre evezni és pihentetni, aminek amúgy is kijárna már egy kis szundikálás. Természetesen Hollywood nem a merész húzásairól híres, így lökte is ki magából a Wolverine spin-offot, mely minden várakozást alulmúlt. 2011-ben szerencsére ez a tendencia megváltozott.
Az X-men: Az elsők éppolyan fényes ékköve a franchise-nak, mint az első két rész. Persze látszólag egy menekülő terv: menjünk vissza az időben és kezdjünk újra mindent, hátha elfelejtetik, hogy mennyi iparosmunkával etettük meg őket. Matthew Vaughn olyan szépen dirigált le egy újrakezdő történetet, hogy a jóérzésű képregény fanatikus – aki erős fenntartásokkal ül le egy Marvel film elé, ha leül – is nyelvét nyújtva csettinthessen, hogy nem csak a pénzére akartak hajtani. Az érdekes eredettörténetek, a korhűség mind azt bizonyították be, hogy az X-ek korai éveikben is érdekesek, a dilettáns rendezőket házon kívül hagyva további sikereket is el lehet velük érni.
A hosszúra nyúlt történelemóra utolsó állomásához érve elmondhatjuk, hogy a blockbuster-szezon jobban nem is kezdődhetett volna. Az eljövendő múlt napjai úgy keveri a múlt és jövő szálát, hogy még azok is gyermekien ugráljanak a moziszékekben, akik egyébként ódzkodnak az időugrásoktól és az időutazástól. Mert mindannyian tudjuk, hogy a forgatókönyv, a sztori és az időutazás hármasa nem mindig szokta szeretni egymást, de egy nyári látványmozi esetében senki sem mert odáig merészkedni, hogy hosszú napokig kelljen elemezni a látottakat. Valamit valamiért, tartja a mondás, jelen esetben pedig a megfontolt lépések filmjével állunk szemben.
A történet szerint a jövőben járunk, ahol nehéz sors vár a mutánsokra. Egy kellemetlen incidens folyományaként olyan robotokat sikerült kifejleszteni, akik képesek felkutatni a mutánsokat, és likvidálni őket. Mint olyanok, a technikai eszközök révén számbéli fölényben vannak, ám a jövőben nem csak a mutánsokra jár rá a rúd, hanem a mutánsokat pártoló emberekre is. Egy maroknyi kis csapat vállt vállnak vetve próbálja túlélni az elkerülhetetlent. X professzor és a többiek arra az elhatározásra jutnak, hogy a helyzetet csak és kizárólag a múltban lehet rendezni, a jövő már élhetetlenné válik, ezért Logant „küldik” vissza az időben, hogy keresse meg a fiatalkori Charlest és Magnetót, hogy egyesülve állítsák meg a Sentineleknek elnevezett óriásrobotok feltalálását és csatasorba állítását. Természetesen Az elsők cselekményének fényében ez elég komoly feladatnak tűnik: a kibékíthetetlen ellentétekké váló felek nehezen adják be a derekukat, és a felszín alatt mindenkit más érdek vezérel. A mutánsok sorsa tehát megint az X-ek csapatán, és azok dinamikáján múlik.
Az X-Men: Az eljövendő múlt napjai intelligens képregényfilmként definiálható. Jól kezeli az időugrásokat, jól kitalált humorral szórakoztatja a nézőt mindaddig, amíg komolyra nem fordul a helyzet, valamint a lehető legérdekesebben szövi magába a korábbi filmek cselekményét és történéseit. Mivel Az elsőkben sziklaszilárd alapokat fektettek le, ezt a vonalat öröm lehetett továbbvinni: végre a korábbi filmekhez képest más karakterek is főbb szerepeket kapnak Logan mellett, több új karaktert (Quicksilver, Bishop, Blink, Sunspot, Warpath) is megismerünk, és a régiek közül is a legtöbb, ha csak egy cameo erejéig is, de feltűnik, és senkit nem érzünk feleslegesnek vagy oda nem illőnek.
Más a helyzet a fő sztorivonalban helyet kapó Dr. Bolivar Trask-kal, a Sentinel robotok feltalálójával, aki sajnos a mutánsok mellett a legkevésbé megírt karakterrel a film egyik negatívumává lép elő. Peter Dinklage biztosan hozná a zseniális formáját, amit már megszokhattunk, de ezzel a figurával ő sem képes csodát tenni. Néhány motivációs zsákutcával majdnem sikerül tucatgonosszá avanzsálni Magneto karakterét is, ám az őt megformáló Michael Fassbender, és a többi kiváló színész képregényfilmekhez képest is zseniális alakítása abszolút kárpótolja a nézőt. Bryan Singer mintha ösztönösen érezné, hogy miből mennyit kell adnia a filmben: ahol dráma van, ott át is érezzük, ahol nevetnünk kell, ott pedig azon ámuldozunk, hogy mennyire könnyű lett volna ha-ha és hi-hi egysorosokkal telepakolni a cselekményt, ezzel szemben minden vicc utalás a korábbi filmekre, és ettől intelligens képregényfilmmé válik.
Az X-Men: Az eljövendő múlt napjaira leginkább a “Ritka, mint a fehér holló-állítás” illik: Elég nagy rizikófaktor volt, hogy sikerül-e nézhetővé tenni egy olyan projektet, amire mindenki előre keresztet vetett, és féltük, mint a patásördögöt. Szerencsére Singer érti a dolgát, és tudta, hogy a képregényfilmes mellényúlások után neki valami egészen mást kellett nyújtania. Olyasmit, ami visszaadja a hitet még az ilyen gigavállalásokban is, hiszen lehet olyan superhero-movie-t készíteni, ami ugyan egy sorozat laza értelemben vett hatodik darabja, de már a történet miatt is azt mondjuk rá, hogy azonnal látnunk kell. Nem vicc, talán az idei év legnagyobb meglepetésével állunk szemben, már csak a Galaxis őrzőinek kell jól odacsapnia.
