Örömteli és ritka pillanatok egyike, amikor a moziban ülve felsejlik a nézőben, hogy egy süllyesztőben tengődő filmsztár hosszú idő után egy meglepően jó filmben vállal főszerepet. Hogy az öröm még nagyobb legyen, nem csak a film érdemes megtekintésre, de a rosszabbnál rosszabb szerepek után a lecsúszott sztár is egészen maradandó alakítást képes felmutatni. A kandi kamerát ezúttal felesleges keresni…
A Joe a nagy visszatérés filmje, ugyanis Nicolas Cage az utóbbi időben gondolkodás nélkül vállalt el minden lehetőséget, ami szembejött vele. Még szerencse, hogy az egyébként abszolút tehetséges David Gordon Green a beszívott komédiái után egy fokkal komolyabb vizekre evezett, és leforgatta a Texas hercege című filmet. Az Ananász Expressz és a Király! után már ez is egészen meglepő volt, ám abban nem kételkedtünk, hogy az egészen egyedi látásmóddal rendelkező Green az egészen sablonos címmel rendelkező következő filmjében megteszi, ami eddig hosszú idő óta nem igazán sikerült senkinek: Nicolas Cage-et fénykorában megismert formájában láttatja.
Gordon Green ehhez a feladathoz egy tipikus egyesült államokbeli déli kisvárosba kalauzol el minket, ahol az utcán gyakran részeg városlakók lézengenek, a kocsmákban sincsenek üresen a székek, és ahol olyan redneckek élnek, akikkel nem jó összeakasztani a bajszot. Ebben a környezetben találkozunk egy Joe nevű férfival (Nic Cage), aki a városban tevékenykedő favágó brigád vezetője. Problémás előélete miatt nehezen illeszkedik be a közösségbe, komoly dühkitöréseit pedig nehezen tudja kezelni. Élete tehát nem a legrózsásabb, ám ő a lehetőségeihez képest tisztességesen próbál boldogulni, nehéz jelleme ellenére is igyekszik magát megkedveltetni. A megszokott kerékvágásban tengeti mindennapjait mindaddig, amíg meg nem ismerkedik egy Gary nevű sráccal, aki egy erősen problémás családban próbálja megtalálni a helyét: apja masszív alkoholista, és folyamatosan veri a családtagokat, anyja sem veti meg az italt, a keresetet és a boldogságot hírből sem ismerik. Gary-nek ebben a környezetben kell felnőttnek lennie, ezért munkát szerez a favágóknál, ahol a Joe-val való találkozás bizalommal tölti el a jövőjével és az élettel kapcsolatban. A fiú és a férfi barátságát, a köztük kialakuló szimpátiát azonban sem a család, sem a kommuna nem nézi jó szemmel, és meglepő lépésre szánják el magukat.
David Gordon Green filmjét két nagyon egyszerű okból élmény nézni. Mindkét főszereplője valami olyasmit nyújt, amit már biztosan láttunk, ám mégis újszerűnek hat. Míg Nicolas Cage a visszatérésért próbál foggal-körömmel harcolni, addig a fiatal srácot alakító Tye Sheridan most is bemutatja, hogy ha lehetősége adódik rá, kiválóan életre tudja kelteni a rábízott karaktert. Jelen esetben természetesen Cage okoz nagyobb meglepetést: a karakterhez való teljes idomulás (külsőleg és belsőleg), a mémmé vált hunyorgások nélküli játék teljes mértékben szimpatikussá teszi. Érződik rajta a vágyakozás, hogy újra színészként kezelje a szakma, Gordon Green pedig tisztában volt a vállalt feladattal.
A rendező ebben a filmjében is bebizonyítja, hogy egészen egyedi stílussal dolgozik: munkáinak többségében teret enged az improvizációnak, és egészen bensőséges hangulatban dolgozik a stábtagokkal. Előbbi természetességet, míg utóbbi összhangot eredményez, és ez a Joe esetében is így van. A színészek ösztönösen cselekednek, és érzik játékuk súlyát, néhány kivételtől eltekintve pedig a kémia is működik közöttük. A film látásmódja abszolút reális, már-már bántóan rideg, ami feltehetően jól modellezi az amerikai déli kisvárosok mindennapjait, Green erre is mintha ösztönösen ráérzett volna.
A Joe nem kihagyhatatlan alkotás, nem is fogja a közízlést maradéktalanul kielégíteni, hiszen nem ezzel a céllal készült el. Ez a film pontosan annak az ékes példája, hogy miként tápláljunk továbbra is bizalmat egy olyan ember iránt, akit már végérvényesen leírtunk. Ha a visszatérés még várat is magára, Cage ezt az utat követve elérheti a célját. A Joe inkább a mélyebb drámákat kedvelők számára ajánlott, ugyanis az általa bemutatott világ nem éppen gyenge lelkűeknek való.
