Kellemetlen dolog panaszkodással kezdeni egy filmes írást, így inkább hálát adok a moziforgalmazóknak, akik a Minden odavan csúfos elhagyása után a Llewyn Davis világában láttak annyi lehetőséget, hogy beépítsék az éves programba. Bár korlátozott vetítések keretében tekinthetjük meg, kihagyhatatlan a zene iránt valamit is érző lelkeknek, útkeresőknek, művészeknek.

A Coen testvérek tavalyi filmjükkel sem kívánják a kommersz filmek táborát növelni, és az irántuk érdeklődő közönséget untatni, zenés filmjük, mely megjárta a Cannes-i filmfesztivált, nem is lehetne szerzőibb alkotás. A kijelölt réteghez szólás öngyilkos küldetésnek tűnik, ám utat mutat azoknak, akik a téma iránt fogékonyak, így ők sem a rendezőkben, sem a mozifilmben nem fognak csalódni.

A Llewyn Davis világa – mint már említettem – az 1960-as évek elején játszódik New Yorkban, ahol épp cudar az idő, a helyi kocsmák és fogadók pedig füstöt pöfögnek ki az utcára. Ilyen környezetben ismerkedünk meg a címszereplő zenésszel, aki folk zenével próbál befutni, kocsmáról kocsmára járva akar hírnevet és szerződést szerezni. Kint hideg van, esik a hó, emberünk pedig napról napra, baráti kanapéról kanapéra vándorol, nem találja önmagát. Mintha az élete nem tartana semerre, kilátástalan, de nem hagy fel azzal, amit a legjobban szeret. Életét nem a nagy és boldog pillanatok teszik ki, tengődése már-már felemészti.

Gondolhatnánk, hogy most jön el az a pillanat, amikor rámosolyog a szerencse, felfigyel rá valaki, addigi élete kezd jobbá válni, művészileg még jobban kiteljesedik, és önmagára talál. Ez a pillanat azonban nem a film része, Llewyn Davis története bennünk él tovább, Coenék a nézőre bízzák, hogy mi magunk szőjük tovább a főhős történetét, ugyanis a film akkora hatással van a nézőre, hogy hetek és hónapok múlva is visszatér majd a gondolatainkba. Többek között erről is szól a film. Egy gyönyörű folyamatot követünk végig, még ha az a szó legszorosabb értelmében nem is rejt szerencsét, megnyugvást. De ha ezen túllendülünk, akkor olyan kérdésekre is választ kaphatunk, hogy miben rejlik a művészet, mi határozza meg magát a művészt, és hogy képes lehet-e arra valaki, hogy az életét ennek szentelje.

Ezekben a kérdésekben pedig a Llewyn Davis világa megnyugvást ad. Nem kész válaszokkal lep meg, az nem is Coenék stílusa lenne, inkább irányba terel, és bemutat, jelen esetben, a zenei világban. Abban a világban, ahol a tehetségek köztünk élnek, de nem mindenkinek adatik meg, hogy híres legyen, vagy hogy lemezszerződés hulljon az ölébe. Llewyn Davis fiktív figura, de a korszak bármelyik hányatott sorsú előadója is lehetne.

Adott tehát egy figura, akivel kezdetben nem igazán szimpatizálunk: Élces a stílusa, nem lehet rá építeni, felelőtlen és ez az életmódjára is jellemző. Mégis, a zenéje és ahhoz való ragaszkodása révén kezdjük őt megkedvelni, és együtt tudunk vele érezni, ahogy a havas városban utazva „keresi” az elismerést, a lehetőséget, mely kirángatja ebből az állandósult szituációból. A rendező testvérpár talán ennél szimpatikusabb főhőst még nem is mutatott be a közönségnek. Könnyen lehet vele azonosulni, de az utcákat kell vele rónunk ahhoz, hogy meg tudjuk érteni.

Ez a megértési folyamat pedig kizárólag a zenéjén keresztül lehetséges. Itt érünk el arra a pontra, ahol az Inside Llewyn Davis megmutatja az igazi erősségét: Zenés filmként felmerül a kérdés, hogy milyen a zenei anyag, ami a filmben feltűnik. Nem csak egy kort idéz meg a lehető legpontosabban, de elválaszthatatlan a történettől, a karakterektől, és a film mondanivalójától, szimbiózisuk erősebb nem is lehetne. Nem lepődnék meg rajta, hogyha a film megtekintése után megugrana a folk zene iránt érdeklődők száma.

A Llewyn Davis világa egy gyémánt, mely csillog, és az első rávetett pillantás után örök kapcsolatot ápol veled. Érhetné a lassú történetvezetés vádja, vagy magának a történetnek a skiccelt milyensége, de aki a film után is ezen a véleményen van, az vagy csak nézte a filmet, és nem látta, vagy nem neki szól. Coenék nem árultak zsákbamacskát, továbbra sem kívánnak mindenkihez szólni, de maradjon is meg a jó szokásuk, ha ilyen csodálatos filmeket tudnak készíteni. A magyar filmforgalmazókat pedig imákba kell foglalni az idei jó döntésükért.