Mindenki úgy gondol a hetvenkilenc éves rendezőóriásra, Woody Allenre, ahogy akar, az én képzeletemben mindig egy világutazó képe sejlik fel. Sokan felhúzhatják erre a szemöldöküket, de ha megpróbáltok a sorok között olvasni, akkor mindjárt megértitek, mire gondolok valójában.
Woody már oly sok helyről küldött nekünk levlapot: bejárta Amerika leghíresebb vidékeit, majd néhány igen nagy bukta után drága Európánk felé vette az irányt, hogy ihletet merítsen. Ennek keretében „járt” Londonban, Barcelónában, Rómában, de még egy éjféli kiruccanás erejéig a fővárosok fővárosába, Párizsba is elmerészkedett. Az amerikai rendező feltöltődve visszamerészkedett az államokba, egészen pontosan San Franciscoba, hogy a korább díszes képeslapokhoz hasonlóval lepjen meg minket. A Blue Jasmine ennek a gyönyörű példája, valamint Cate Blanchett tündöklésének krónikája.
Hosszú órákat lehetne vitatkozni arról, hogy Woody Allen végtére is megtanulta-e tisztelni hetvenkilenc év alatt a nőket, de az biztos, hogy filmjeiben általában olyan női karakterekkel dolgozik, akik a komplexitásuk és megírt jellemük révén válnak szimpatikussá a néző számára. Ennek fényében azt lehetne mondani, hogy a rendező tiszteli a nőket: a Blue Jasmine-ban megalkotott női karakterek legalábbis erről árulkodnak.
Jasmine, a New York-i fényűző életet élő, és a fellegekben járó nő finoman szólva is antipatikusan vonul be a vászonra. A felső tízezer büszke tagja férjével, a gazdag üzletemberrel, aki mindennel elhalmozza a nőt. Ez a boldog kép azonban egyik napról a másikra illan el, és a büszke, orrát elég magasan hordó asszonynak testvére segítségére van szüksége, aki viszont a középosztálybeliek (Allen szerint Jasmine-hoz képest már-már proli) életvitelébe kell beleszoknia. Természetesen ez hatalmas buktatókkal, mélabúval, és egy nagy adag alkohol – és gyógyszerfüggőséggel jár.
A Blue Jasmine-t kétségkívül a mester erősebb alkotásai között fogjuk számon tartani: karakterei pontosan megírtak, forgatókönyve néhol már-már laposnak mondható, hangulata néha túlzásokkal tarkítva, de részletesen leköveti az emberi boldogság lehetetlenségébe süllyedt nő képét. Igazából nem tudja, hogy mit akar, sokszor csak siránkozik, folyton a sors szerencsétlensége tölti ki a gondolatait, mégis reménykedünk benne, hogy őneki is tartogat valamit a jövő, minden hibája ellenére.
Jasmine egy ilyen karakter: Élete akkora szaltót tartogat számára, hogy sem az antidepresszánsok, sem a legurított koktélok nem képesek enyhíteni reményvesztettségét és kilátástalanságát. Ebben a hangulatban érkezik meg Gingerhez, nővéréhez, akivel igazából csak mímelik a harmonikus testvéri szeretetet. Az ő koszos mindennapjaiban kell megtanulnia élni, és új életet kezdeni, mely, mint sejthetjük, nem is annyira könnyű.
A film alaphangulata pontosan ezt a szarkasztikusságot és narcisztikusságot árasztja magából, nevetni persze minden Woody Allen filmen lehet, ám ebben mégsem jóízű a kacagás. A Cate Blanchett által fantasztikusan eljátszott karakter drámája így abszolút hiteles marad, korábban említett antipatikussága olyan elemi, hogy a néző nem érzi rosszul magát, amiért abszurd helyzetein elviháncol, majd mégis megszereti a karaktert. Blanchett itt is megmutatja, hogy mit tud: néhol dívaként emelt fővel lépked, máshol pedig egy kemény függőségben szenvedő metamorfózisát produkálja. A szereposztást továbbra sem érheti egyetlen rossz szó sem, a már megszokott profizmussal válogatta össze a mester a színészeit, akik között működik a kémia, sőt néha fel is robban a boszorkánykonyha.
A Blue Jasmine tehát akkor kaphatná a legnagyobb elismerést, ha az idei Oscar díjátadón nyerne a legjobb női főszereplő kategóriában. Jasmine karakterének eljátszása legalább annyira nehéz feladat lehetett, mint a Glenn Close által eljátszott Albert Nobbs karakter, vagy a filmtörténelem mindazon teljesítménye, melyben a főszereplőtől testi és lelki metamorfózist várnak el. Cate Blanchett ebből csillagos ötösre vizsgázott.
