The Amazing Spider-Man #18

Írta: Stan Lee, rajzolta: Steve Ditko

Olvasva a The Amazing Spider-Man korai számait, mindig rá kell jönnöm, hogy a képregények például az 1960-as években még kicsit más szereppel bírtak, mint manapság, és szerkezetileg is sokkal komplexebbek voltak mai utódaiknál. Most, ezeket visszaolvasva derül fény arra, hogy anno ezek a füzetecskék mennyivel magasabb karakterszámmal, ezáltal mennyivel jobban megírt és kibontott párbeszédekkel, komplexebb cselekménnyel és konkrét utalásrendszerrel lettek megírva. Nem csoda, hogy ezeken a számokon például nem tudok átfutni akkor sem, ha a rajzolás már nem mai szemnek való, hiszen azóta eltelt cirka hatvanöt év, és az igényszint brutálisan meg lett emelve vizualitás tekintetében, viszont olyan párbeszédek bontakoznak ki a huszon pár oldalas füzetekben, amit ma is tanítani lehetne, példaértékűsége okán.

Viszont ki olvas manapság 1965-ből számokat? Például, aki szeretné kedvenc szuperhősét még jobban megismerni, és nem csak random képregényszámokat lepörgetve elmondani, hogy mennyire "ismeri" ezt vagy azt a bizonyos karaktert. Így, ha ki kell emelnem az eddig átolvasott tizennyolc szám közül egyet, akkor biztosan a tizennyolcadikat választanám, amiben Pókember renoméja nem hogy nem áll túl jól, de éppen sehogy sem. A szupergonoszok tort ülnek, főként a Zöld Manó, aki elől az ezt megelőző számban Pókembernek szégyenszemre el kellett menekülnie. Így most egész New York azt találgatja, hogy mi történt kedvenc hálószövőnkkel, J. Jonah Jameson pedig egy percét sem vesztegeti, hogy hadjáratot indítson a barátságos és közkedvelt hősünk ellen. Peter élete persze romokban: May néni egészségügyi állapota miatt állandóan készenlétben kell lennie, iskolai teljesítménye romlik, pénzszűkében vannak, és a korábbi számokban történtek miatt Betty Brant sem támasza most a kettős identitással rendelkező fiúnak. Peter valaminek a szélén áll, és nem tesz jót a megbecsültségének, hogy Sandman nyilvánosan megalázza, így önmagát feladva tengeti a napjait. Az örök kérdés pedig a levegőben lebeg: képes lesz-e összeszedni magát, és rendbe tenni az életét a közkedvelt hálószövő?

Azt figyelembe véve, hogy a tizennyolcadik számról beszélünk, és mint ma már tudjuk, hogy összesen 700 számra rúg a képregény összteljesítménye, a kérdés komikus. Viszont Stan Lee olyan parádésan képes megírni, és pattanásig feszíteni az idegeket, hogy az olvasó könnyen elhiheti, hogy ha Peter nem is adja fel örökre a szuperhősködést, legalább jó pár szám erejéig csak kémcsőből kémcsőbe öntöget szmötyiket, és átlagosabbnál átlagosabb eseményekről készít képeket a Daily Bugle-nek. Pont ennek a kiváló írási stílusnak és tudatos zsúfoltságnak köszönhetjük, hogy a rész végére bírhatatlanná válik a szám hangulata, és mindez úgy is létrejön, hogy a tizennyolcadik szűkölködik az akcióban. Steve Ditko rajzolását mai szemmel nehéz lenne értékelni, többnyire szépen követhető a stílusa, néhányszor viszont számomra zsúfolt egységeket alkot, ami ugyan a képregény összképét egyáltalán nem gyengíti, mindössze hamarabb siklik túl rajta a szemünk, mint például a szám nyitókockáján, amiben a szupergonoszok pálcát törnek Pókember és a tény fölött, hogy nem ők kapták el, és nem lehet övék a dicsőség.

Abban biztos vagyok, hogy a folytatásokban, és Pókember más kalandjaiban is meg fogom találni azokat a számokat, amelyek ehhez hasonlóan megragadnak és nem eresztenek el, remélhetőleg az Amazing-sorozat még nagyon sok ilyennel fog megörvendeztetni, és nem kell egészen 700. számig várni majd ezekre. Erős, jól megírt részekkel (remélhetőleg) ez a sorozat még sokakat fog arra csábítani, hogy a mai szemmel már kopottas és ódivatú rajzolás ellenére is feltérképezzék Pókember eredettörténetét.