A 2015-ös évben a Pixar nagyot vállalt: az Agymanók (Inside Out) után az év végén egy másik animációs filmet is vászonra küldött. A nem feltétlen gyermekeknek szánt nyári siker után az a kérdés, hogy az évekig talonban tartott, hányattatott sorsú dinós sztori képes-e hozni azt a szintet, amit a lámpás stúdiótól elvárunk. Nézőpont kérdése, hogyan vélekedünk a Dínó tesóról, de egy biztos, hogy a Pixar leszálló ágú filmjei közé lehetne leginkább sorolni. Technikai értelemben persze ez a film sem lóg ki a korábbi alkotások közül, mert minden természeti kép, beállítás hajszálpontos és szuperlatívuszokban mérhetően részletgazdag, ám ezt leszámítva érezni a kreatív különbségeket és a történet körül keletkező összezördüléseket.
Az alapkoncepció, mely szerint az a bizonyos meteor nem csapódott be, életben hagyva az akkor csúcsragadozóknak számító dinoszauruszokat és kicsit békésebb, növényhúson élő társaikat - alapvetően nem lenne rossz. A Dínó tesó tovább megy ezen a szálon, behozva azt a tényt, hogy mi emberek csak rágcsálóként stagnálunk, és a dinoszauruszok már földet művelnek, fejlődnek, beszélnek, és a ranglétra tetején trónolnak. Így él Arlo is testvéreivel és szüleivel, amíg egy nap egy (vad)embergyermek fel nem forgatja a család életét, bajba sodorva ezzel az apaszaurusz életét. Arlo elszakad a családjától és a kalandos visszafelé vezető út megtalálása közben megismerkedik Spottal, a beszédképtelen, de háziasítható embergyermekkel.Mindezek alapján még nem annyira látható, hogy valójában miben is különbözik ez a film a Pixar korábbi mesterműveitől. A probléma egyértelműen ott van elásva, amikor a nézeteltérések és a  rendezőváltás megtörtént a film készítésének folyamán. Ez egy olyan törtést eredményezett a történet kreatív kitalálásakor, amekkora űrt az új rendező már képtelen volt befoltozni. Az egész film valójában egy road movie-vá silányítható, amely érzelmileg gazdag, de leginkább látvánnyal akar történetet mesélni, és néha óhatatlanul is elunhatjuk magunkat a kesze-kusza kalandozáson. Arlo és Spot barátsága jól ábrázolt és megnyerő, ám  kettejük kalandja néhol túl gyerekessé válik a felnőttek számára, néhol pedig túl horrorisztikussá és melankólikussá a gyerekeknek. Ilyen, ide-oda ingadozás mellett  nehéz eldönteni, hogy ki is a célközönség, de egyszerre ötvözi a Pixar-féle elgondolkodtatást és az önfeledten bájos humort, mégha ezúttal a tartalommal itt-ott érezhető problémák is adódnak. Nincs benne számottevő meglepetés, és pontosan tudhatjuk, hogy nagy vonalakban mi fog történni Arlóval és a gyermekkel a film végéig. Szerencsére még így sem Verdák szintű a probléma, szóval az Agymanók csúcsteljesítménye után ez is meg fogja magának találni a célközönségét. A történetközpontú nézők kicsit ugyan panaszkodhatnak, de temetni sem szabad a dínós kalandot.