A közel hatvanhét éves múltra visszatekintő játék a kétezres évekre jutott el arra a szintre, hogy a játékipar egy szeletében nyújtott „fertőzését” a számítógépes és konzolos játékiparra ültesse át, ahol hasonló sikereket ért el, mint korábban. 2014-ben pedig bombaként robbant a mozikban a Lego kaland, amelyre biztosan üde színfoltként fogunk emlékezni majd az év végén esedékes összegzésekben.
Ezután már meg sem kérdezem, hogy van-e olyan ember, aki ne ismerné a mindenféle alakban és formában legyártott színes kis építőelemeket, melynek alsó felületes lyukas, felsőn pedig gombszerű kialakítás kapott helyet, hogy a kisgyerekek könnyen össze tudják őket illeszteni. Mindegy, hogy fiú vagy lány vagy, a Lego mindenkire gondolt: egy olyan nyereséges üzlet működik mögötte, mely felér egy kemény droggal: főleg a gyerekkorban (plusz néhány egyedülálló fiatal felnőtt férfi életében).
A Lego kaland pont ezeket az elemeket csúcsra járatva mesél el egy történetet kicsiknek és nagyoknak, mely történetében első látásra csak a felszínt kapargatja, ám kicsit mögé nézve mindjárt magvas gondolatokkal és életigazságokkal találjuk szemben magunkat.
Emmet, egy átlagos Lego figura köré épül a sztori, aki útmutató szerint éli a mindennapjait, és profikat megszégyenítő módon olvad bele a nagy tömegbe, akit igazából senki sem ismer eléggé. Egy véletlen folytán a birtokába jut az ELEM, melyre Lord Biznisznek is fáj a foga, ugyanis az elengedhetetlenné válik a világuralom megszerzéséhez. Ha ez nem lenne elég, egy ősi mendemonda szerint eljő majd a kiválasztott, aki megmenti a Lego világokat az újdonsült zsarnoktól. Ő azonban ettől a képtől elég messze áll, még csak építőmunkásnak sem mondható, csak holmi segédmunkásnak. Hirtelen mégis az ellenállás élére kerül, és amíg izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokban vesz részt többedmagával, meg kell ismernie önmagát, és meg kell tudnia, hogy valójában mire is képes egy átlag Lego-polgár.
A film ismerete nélkül is tudhatja a kedves olvasó, hogy nagyon is sokra, és ez a szerepvállalás rokonítható magával a játékkal is. A Lego kaland legnagyobb erénye, hogy minden megnyilvánulásában hű marad az alapanyagához. A játékok úgy mozognak, és csak olyasmiket tesznek, amiket a való életben is a Legóval játszó kisgyermek (vagy éppen nagy) megtehet, és pontosan annyira szórakoztató, mint maga a játék. El lehet benne veszni, a világok ötletesek és megfelelő a kapocs közöttük. Még az elsőre furának tűnő szuperhősök is teljesen megállják a helyüket a film egyes jeleneteiben, csakúgy, mint az összes többi karakter.
A film mondanivalója, az „ismerd meg önmagadat” frázis ennyi idő távlatából és oly sok animációs film megtekintése után sem tűnik elcsépeltnek, és a film első negyedében bemutatott társadalomkritika az utóbbi idők rajzfilm és animációs filmjeit e tekintetben kenterbe veri. Sőt, hogy ezen is túlmenjünk, az utóbbi évek legjobb vígjátékának is megfeleltethető, hiszen eszeveszett tempója megannyi vizuális és verbális humorral lepi meg a kedves nézőt, aki első megtekintésre biztosan nem fogja az összest dekódolni.
Ilyennek kell tehát lennie 2014-ben egy Lego-filmnek: humorosnak, pörgősnek, ötletesnek és frissnek. Így könnyebb megbocsátani neki, hogy a történetében nem tartogat annyi meglepetést, mint csavarosabb „testvérei”, de ezt a hiányosságát minden más téren duplán kárpótolja. Igazi családi szórakozás, a kicsiket inkább a vizuális oldala fogja megfogni, a nagyok pedig érteni is fogják, hogy végtére is kinek szól, miről szól, és mit akar mondani. A marketing oldaláról pedig még nem is beszéltem.
