Az 1964-ben elkészült Mary Poppins korának egyik legnagyobb blockbustere volt. Viszont kevesen ismerik azt a fontos folyamatot, melynek révén ez a film a vászonra adaptálódhatott. A Banks úr megmentése a megegyezés és megértés filmje, mely néha akkor is utat talál a szívünkhöz, ha a tények cukormázzal vannak leöntve, és a könnyebb befogadás érdekében vannak némiképp elferdítve.
A film története azt a végső stádiumot meséli el, amikor Walt Disney húszévnyi győzködés után eléri azt, amire csak legvadabb álmaiban mert gondolni: P. L. Travers ausztrál írónő elfogadja az invitálását, hogy megegyezzenek a Mary Poppins történet moziba küldésével kapcsolatban. Persze az írónő angliai otthonát kéthétnyi kiruccanás erejéig nem szórakozásból hagyja hátra, sokkal inkább a megélhetés kényszeríti rá, hogy a tőle teljesen távol álló csilli-villi nézettel felvértezett Disney elképzeléseit némiképp a saját képére formálja. Aktívan részt vesz a film elkészülésében, ugyanis senkinek nem mond többet az általa megírt történet, mint őneki magának, aki saját életének figuráit írja meg a szél hátán érkező nevelőnő történetében.
Ennek a két világnak, vagy ha úgy tetszik, nézetnek az éles találkozása nyomán bontakozik ki a történet, mely ha nem is fest minden tekintetben őszinte képet (hogyan is tehetné), mégis utat talál az ember szívéhez.
A film egyértelmű főszereplője a morózus, angol kimértséget magával hozó P. L. Travers, aki azt a látszatot próbálja kelteni a végsőkig, hogy nem szeretne partner lenni Disney tervében, ám a látszat mögött egyfajta szerepjáték látszik kibontakozni: úgy tűnik inkább, hogy az írónő feszegeti a határokat. Átír, szelektál, saját elképzelt világában szeretné viszontlátni szereplőit, így folyamatos összetűzésbe keveredik a filmen dolgozókkal. Ez a folyamat már alapból megérne egy misét, ám az írónő karakterdrámája akkor válik igazán erőssé, amikor a filmben megérkezik az „Angyalok városába”, és a közös munka saját életének traumatikus emlékképeit hozza elő.
Nehéz úgy állást foglalni a Banks úr megmentésével kapcsolatban, hogy nem születtünk amerikainak, mert az még édes kevésnek tűnik, hogy a Mary Poppins film hozzánk is bombasztikus erővel robbant be. Az egész megítélése sokkal tovább megy: El tudjuk-e fogadni, hogy az egyébként legendásan híres csatározás idén egészen másként jut el a mozikba, sokkal inkább az amerikai közönség befogadásához lett igazítva, mint a miénkhez, akik legerősebb próbálkozásaikhoz képest is kívülállók vagyunk a témában. Nem érezzük, hogy át lettünk verve, viszont jó tisztában lenni azzal, hogy egyik főszereplő sem volt fekete vagy fehér az életben, mindenkit az érdekek mozgattak. A főszereplő emlékképeinek felbukkanása is azt erősítheti továbbá a fanyalgó nézőben, hogy erőszakosan akarnak az érzelmeire hatni, még ha Travers gyermekkora egyértelműen meghatározta felnövését, és további életét, valamint arra is magyarázatot kapunk, hogy az írónő miért pakolgatja elő olyan katonásan a magával vitt gyógyszereit a film egyik jelenetében.
Ennek tekintetében, ha nem háborodunk fel a cukormázas tálaláson és ferdítéseken, a Banks úr megmentése egészen szórakoztató filmként tud bemutatkozni. Karakterei élnek, bár egyértelműen az írónő kapja a nagyobb hangsúlyt, Walt Disney inkább a háttérbe lép vissza, és az őt alakító Tom Hanks is hagyja a gyönyörű Emma Thompsont sziporkázni. Szomorú, hogy az igazán karakteres megformálásáért még egy jelölést sem kapott az idei mezőnyben, pedig annak ellenére is megérdemelné, hogy a film csak egy gyengébb szezonban pályázhatna a legjobb film címéért.
Ha a filmben P. L. Travers asszimilálódásának mértéke egy kicsit gyengébben lett volna bemutatva, a fanyalgók is jobb szájízzel hagyták volna el a vetítőtermeket. A szimpatikus színészi játék, a film szellemes, csipkelődő, ám minden tekintetben megható hangulata némiképp feledteti a giccsesség és ferdítés fojtogató érzését.
