Lement az Oscar-átadás, és hullámokban hallom a hatalmas felháborodást, hogy Leonardo DiCaprio miért nem kapta meg azt a nyamvadt szobrot elismerésképpen. Ezzel semmi baj sincs, generációjának egyik legjobb színésze ülte végig az átadót birka türelemmel, és biztosan érezhette, hogy mint korábban, most sem az ő kezében lesz a szobor. A helyzet akkor vált igazán szívszorítóvá, amikor gratulált a friss nyertesnek, aki a dallasi redneck metamorfózissal megspékelt alakításáért lépett a győztesek közé, aláásva a reménykedést és előzetes várakozásokat.
Bajban vagyok a Dallas Buyers Clubbal kapcsolatban, ugyanis ha eredeti címén emlegetem, akkor részletes magyarázatra szorul, viszont ha a magyart kezdeném használni, akkor sorról sorra ölném ki az olvasó lelkesedését a filmbe vetett hite kapcsán, mert eléggé poéngyilkos a fordítás. Kezdjük tehát az előbbivel: A filmben szereplő Ron Woodroof a ’80-as évek derekán élt Dallasban, akinél AIDS-et diagnosztizáltak, és azzal a jó tanáccsal engedték útjára, hogy harminc napja van rendbe tenni az életét, mert ha a gyilkos kórt magáénak tudhatja, valószínűleg nem élt elég példamutató életet. Legalábbis a Dallas Buyers Club – mely egy valós történetet mesél el – ezzel indítja el versenyfutását az idővel, melyben a kór nincs tekintettel a hordozójára, nem hatják meg az érzelmek, főszereplőjére a könyörtelen bizonytalanság vár a hátralevő életében, mélypontokkal, és apró örömökkel fűszerezve.
Az AIDS felbukkanása Amerikában, majd a későbbi terjedése ténnyé formálta, hogy a vírust a homoszexuálisok és droghasználók terjesztették, gyógyszer híján pedig a társadalmi pozícióból való lassú kikerülés, a megvetés, és kirekesztés jutott a vírust birtoklóknak. Egyesek beletörődtek a dologba, mások pedig buyers clubokat nyitottak, ahol a piacra nem dobott, sokszor félkész gyógyszerekkel kereskedve magát a reményt nyújtották át a sorstársaknak.
A valós eseményeket alapul véve Jean-Marc Vallée gondolt egyet, és olyan hitelesen mutatja be a nyíltan meleg ellenes dallasi lakókocsipark lakóinak mindennapjait a Dallas Buyers Club nézőinek, hogy elnézve ezeket az embereket, néha már zavarba ejtően szofisztikáltnak érezhetjük magunkat, átlagembereket. Ilyen karakter a főszereplő Ron Woodroof is, aki bikaviadalokra jár, hajszolja az életet és természetesen a nőket is mindaddig, amíg meg nem ismerkedik a véres köhögéssel és a fizikai lerobbanással.
Ezt a lerobbanást nem volt elég eljátszani, hanem a néző arcába kellett vágni, amiért valójában McConaughey megkapta azt a bizonyos díjat. Lehet, hogy Páli fordulását jutalmazta az Akadémia, de a huszonegy kilót ledobó McConaughey-re szenvedés ránézni: szemei alatt a gödrök kilátszanak, mintha élve összeaszott volna, csont és bőr megjelenése egyszerre kelt félelmet, parancsol magának tekintélyt, és hozza zavarba a nézőket. Játéka talán ilyen erős még sohasem volt, és e kettő együtt fel is jogosítja arra, hogy a gálán emelt fővel vegye át az arany honoráriumot. Jellemfejlődésének íve a nyílt homofóbiától jut el a csendes, és sanyarú belenyugvásig, karaktere pedig egy egészen komplexen megírt embert sejtet, aki a nemzetközi drogcsempészetig a kormány erőszakos beavatkozásain keresztül próbálja átrágni magát, és reményt nyújtani a többi haldoklónak. Partnere, Jared Leto is kiválóan alakítja a transzvesztita Rayont, aki mégis baráti és üzleti kapcsolatba kerül a korábban abszolút homofób Ronnal, és őszintén, ő sem szégyenkezhet a filmben nyújtott teljesítménye miatt.
A Dallas Buyers Club ezek alapján picit kilóg az idei Oscarra jelölt filmek listájából: témája ugyan globális és eléggé mély, mégsem könnyfakasztó, vagy az érzelmekre hatványozottan utazó alkotás. Inkább egy versenyfutásként fogható fel, melyben nem tudhatjuk, hogy mikor érnek a célba, hiszen a táv ki sincs jelölve, a karakterek mégis megpróbálják a lehetetlent, el próbálnak bújni a halál szorító marka elől. Az eszeveszett küzdelem még enyhe kifejezés arra vonatkozóan, ami a vásznon kibontakozik, mert igazán mélyen vág a húsba, és nem ereszt: Egy korban, melyben a bizonytalanság lépten-nyomon követi az embert, nem is olyan nehéz azonosulni Ron Woodroof személyével.
